Karácsonyi bölcsődal


Szűz Mária várja, várja
Aludjon el Jézuskája
Átöleli szűz karjával
Melengeti szép arcával.

Aludj, aludj én szentségem,
Csillag jön a széles égen
Fényes útját bölcsek járják,
Áldásodat várva várják.

Aludj, aludj boldogságom.
Harmat csillog minden ágon.
Pici tested gyönge, mégis
Tied lesz a föld is, ég is.


Áldott Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónak!

Babits Mihály: Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-űr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük hogy "megszületett"!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Bella István:

ÉRDI BETLEHEM

Nagy csönd van, a csend is elült.
Anyaméh, mély barlang a föld,
- perc percre - fényév cseppkövek
növesztik földig fényüket.

Hold sárga szalmát terít,
puha boglya, melenkedik
Mária, mellén tátika
kalingyál, virág-fia.

Körmét házacskák. tehenek
fújják Füstnyelvük meleg.
Jégcsontú, vén kút, letérdepelve
hajol fölébe, hogy lehelje.

Patás, de azért illedelmet
tudó szélfarkával legyezget.
De boldog, és így meg nem állja:
titokban magában iázgat

József ünnepélyes, komoly.
Az állatoknak szónokol
Haján pördór fény, gyalu;
forgácsa, fehér, napszagú..

Három felől rojtos talppal
három mezétlábas talpal:
akác, nyárfa, s valahol
egy szerecsen bodzabokor.

Bodza tenyerén gyöngyöket,
akác nyakláncot, fürtöset,
nyárfa meg madarakat,
nyarat hoz az inge alatt.

„Békesség, Néked, Mária!
Békesség, Néked, Tátika!
Nyarat hoztunk gyöngyöt,virágot,
takard be kezeddel a világot!”

Szilágyi Domokos: Karácsony


A puha hóban, csillagokban,
Az ünnepi foszlós kalácson,
Láthatatlanul ott a jel,
Hogy itt van újra a KARÁCSONY.


Mint szomjazónak a pohár víz,
Úgy kell mindig e kis melegség,
Hisz arra született az ember,
Hogy szeressen és szeressék.


S hogy ne a hóban, csillagokban,
Ne ünnepi foszlós kalácson,
Ne díszített fákon, hanem
A szívekben legyen KARÁCSONY

Csukás István:

A karácsonyfát meghoztuk

Fehér havon fut a szán,
fut a szán,
ez ám a jó igazán,
igazán!
A szánkómra felülök,
felülök,
hegyen-völgyön repülök,
repülök.

A szánkómra egy nyúl ül,
egy nyúl ül,
hogy ne legyek egyedül,
egyedül.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

A nyúl mögé róka ül,
róka ül,
hogy ne legyünk egyedül,
egyedül.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

Róka mögé egy medve,
egy medve,
kapaszkodik nevetve,
nevetve.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

Medve mögé hóember,
hóember
kapaszkodik örömmel,
körömmel.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

Mögé csücsül egy fenyő,
egy fenyő,
a szánkómnak szárnya nő,
szárnya nő.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

Hazaérve hahóztunk,
így szóltunk:
a Karácsonyfát meghoztuk,
meghoztuk!
Földíszítjük estére,
estére,
s leülünk a tövébe,
tövébe!

Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő!

Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő!
Beteljesült már az idő,
törd át az ég zárt ajtaját,
vár a világ sóvárgva rád.

Megnyílt az ég harmatozva,
Megváltónkat, hogy lehozza.
Ég felhői nyíljatok szét,
hozva Jákob fejedelmét!

Föld virulj ki völgyön-halmon!
Viruló zöld hadd fakadjon!
Nyílj ki földnek szép virága,
Dávid házának királya!

Ó, fényes nap, ó, szép csillag!
Téged vágyunk mi látni csak!
Kelj fel napunk, fényességed
űzze el a sötétséget!

(népének)

Ágh István:

A téli csillag meséje


Ághegyen csöppnyi csillag ül
Ma egész nap fagyott
Meg-megrebben, kapaszkodik
És fázósan ragyog.

El kellett volna mennem
Akár a madarak
De egy csillagnak erre
Gondolni sem szabad

Meg-megrebben, kapaszkodik
Ma egész nap fagyott
Ül a törékeny ághegyen
És még szebben ragyog

Sík Sándor: Légy csendességben!

Légy csendességben: Isten hogyha hív,

Halkan szólít, mint pásztorhangu síp.

Kelj fel, és indulj engedelmesen,

Kutyuska-vígan, bárány-csendesen.

Ha futni verne vesszős szenvedély,

Ne gondolj vele: menj és mendegélj.

Ha futva hágy el bárki, meg se nézd:

Csak el ne vétsed a csilingelést.

Ne nézz se jobbfelé, se balfelé:

Csak az egyenes út az Istené.

Hátad mögött ha mennydörög, se bánd,

Te csak sürögj a hívó síp iránt.

Ha éjbe vész is előtted az út,

Megsimogasd a síró kisfiút,

Ha sívó örvény örvénynek kiált,

Te kikerüld a szepegő csigát.

A hangos ember érőt nem teremt;

Az erőszaknál erősebb a csend.

Ha szeges-öv, ha véres máglyaláng:

Te mosolyogj, és mondd, hogy Miatyánk.

S ha tán a hang a véres Hegyre vitt,

Hol elveszik a világ bűneit,

Szelíden lépj a szegezők elé:

A nyírő béres is a Pásztoré.

NAGY GÁSPÁR

Se út... se félelem...

Adventi ének Rónay Lászlónak

Makacs szívünk

csak a reménynek

adja meg magát

bár tudván tudja

mily kockázatos ma

megint elindulni

Betlehem iránt.

Az úton végig katonák

tankoszlop aknazár...

és mennyi rágalom

szitok meg orv-halál

leselkedik most miránk

de ott az a csillag

riadt szívünkbe lát.

Mert ő is elindult egyszer

majd egy intésre megállt

a Hely fölött ragyogni

aztán már nincs tovább

se út... se félelem...

csak a szentséges éj ölén

dicsérni a végtelen csodát.

József Attila

Téli éjszaka
(részlet)


Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyû hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

Advent 3. vasárnapja

Gaudete - az örvendezés vasárnapja

Áprily Lajos:

Imádkozom: legyek vidám


Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

Mécs László: A gyermek játszani akart

A vonat futott. A kupé-dobozok

szűkek voltak. A gyermek unatkozott.

Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.

A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:

anyjára mosolygott és várt egy keveset,

az anya arc nem tükrözte vissza,

szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a bankárra mosolygott és várt egy keveset,

a bankár arca nem tükrözte vissza,

börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

egymást tükrözték a szerelmesek,

a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza,

vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a kalauz orcái veresek,

a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,

nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset

tükröztem, mint kék tó a teli holdat

s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

Ó, én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.

Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,

sem kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom;

a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,

én azért élek, hogy visszamosolyogjak

virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,

farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,

szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,

rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,

visszamosolyogjak az Istenre.

Pákolitz István: Gyökér


Szeretet
Szeretet
Zúzmara csipkézte
leveled

Szeretet
Szeretet
Jégeső cifrázta
friss virágkelyhedet

Szeretet
Szeretet
Félérett gyümölcsöd
letépték
a felnőtt-gyerekek

Szeretet
Szeretet
Talán még megmaradt
sértetlen megmaradt
szívünkből kihajtó
újra is
azért is kihajtó
elpusztíthatatlan
gyökered
Szeretet
Szeretet

Horváth István:

TORNYOT RAKTAM...

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.

Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.

Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.

Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,

nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.

Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,

csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.

A mező volt iskolája. A természet a mestere.

Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.

Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.

Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.

Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,

és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.

Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.

- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.

Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,

majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.

Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.

Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.

Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.

Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!

Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.

"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.

Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,

és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.

Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,

de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.

Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,

s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.

Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.

Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"

- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.

Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

Szeretnék

Csak egy parányi méccsé lenni,
mely bevilágít egy szobát –

csak egy szál deszka-hiddá lenni,
mely szakadékot ível át -

csak egy kanálka mézzé lenni,
legyen az élet édesebb –

csak egy segítő kézzé lenni,
mely teszi azt, amit tehet –

(Szent-Gály Kata)

Áprily Lajos

Téli reggel

Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
fény szédítette s egy napos titok,
s dermedt rügy-csipkerózsikák között
dalolt:
- Nyitni fog - nyitni fog - nyitni fog!...

Feje felett
azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
s hókristályos lett kalap és kabát:
a rikoltozva rebbenő madár
leverte rá a cifra bükk havát.

S amerre járt:
hegyek ontották rá a napsugárt
s hó-szikra kápráztatta - milliárd!...

Köd várta lent.
A ködbe visszament
s házába tért derült aszkétaként.

Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
- Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

Váci Mihály:

Ave Maria


Csak gondolok Reád! – agyam fagyos tekervényei
mint neoncsövek, felderengnek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
álmodhatnak az égről,
S derengsz Te bennem, mint az égmerengés
a jégalatti mélyből.

Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
azt a bölcső-meleg mennyet,
melynek enyhe üde neved imádkozva
engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
ez a pacsirta-sírás?
recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
neved – e virágnyílás?

Mária! - jászlak meleg aljára vetett
kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
mint messiásra - várnak!
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
a térdeimnél,
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
- nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, - menekülj,
ó, vigyél innen engem!
Mária! - valami betlehemi szelídségű emlék
az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
fényszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
e szóra s otthagyják a nyájat,

torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
kalaplevéve csodát várnak.
Mária! - zokogó ária, templomi dallam,
Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! - halk kórus, botló gyermekkoromban
már bennem dudoltál.

Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
szemet homályosító búról.

Mária! - verdesnek arcom körül
a hangok, mint a lepkék,
s ha hallgatok, akkor is szárnyuk
hímpora lep még.

Ha hallgatok is, én örökké neved
susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
szenteli arannyal arcom.

Csorba Győző:

ÜNNEP ELŐTT

Csak lassan múljék sok időm legyen

fölkészülni: maga a készülődés

az is jó s készen lenni jó ugyancsak

Évente több a vendég messziről

s közelről egyaránt illik tanulnom

hogy valóban tisztességgel fogadjam

a társaságot

Nem csekély dolog
hogy gyerekcsapatoktól vénekig

annyian érkeznek nem is tudom

élők-e még mind mert mind élni látszik

s mind jókedvű és jóakaratúaz ünnep örömétől csillogó

Csak lassan múljék hisz jobb is talán

a várás mint a beteljesülés

Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem

s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is

kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor?

Fehér a kert áldom fehér a város

áldom s elindulok titokzatos

ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?)

jutok melegbe fenyőszagba gyertya-

fénybe s remélt ajándékokhoz is

Fehér a kert a város is fehér

s elindulnak szintén felém seregben

lábak és tárgyak advent nem tudok

semmit de mindent könnyen elhiszek:

kell a meglepetés kell kell az ünnep

Heltay Jenő: December

Nem pesti hónap: budai hónap,

Kisvárosi, falusi hónap,

Nem jazzal, rádióval hangos

Vásáros, mai hónap:

Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap,

Gyermekéveink hónapja,

A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé,

A Megfagyott Gyermek hónapja

És Andersen kis gyufaárus lányáé,

A fehérszakállú Mikulásé

És a küsded Jézusé,

Jóság és szeretet hónapja,

A megfogyatkozott jóságé és a megcsappant szereteté.

Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön,

Nincs, aki újra befűtse.

Didereg az Ember,

Haldoklik a világ.

Ez a melegségre szomjas jégvilág,

Mely időtlen idők óta koldusan nyeli

Az áldott Nap maradék-tüzét,

A türelmes föld gyérülő szenét

És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit.

Hová lett az az isteni kenyér,

Mely azért volt, hogy mindenkinek

Jusson belőle egy karéj?

Alig maradt belőle egy decemberre való

Egy napra való

Egy estre való,

Egy karácsonyestre való!

Talán imádkozni kellene!

Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van,

Megfogni egymás kezét,

Összebújni, egymást megölelni

És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,

Új tüzet rakni új jövőhöz

És friss kenyérsütéshez.

Fekete István:

MIKLÓS - REGGEL


Miklós-reggel lágyan, csendben
fehér pihék raja árad,
Miklós-reggel szép fehérbe
felöltözteti a fákat.

Miklós-reggel, hogy kinéztem
a havas, szép virradatba,
cipőcskétek is ott állott,
minden jóval megrakodva.

Miklós-reggel égi pelyhek
boldog álomrajt szitálnak,
s hívő tisztán, messzezsongón,
lelketek földjére szállnak.

GARAI GÁBOR: Artisták

Élő csipesz, lóg a trapézen
a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
mágneses nyelvet öltene.

A vonzás túlsó pólusán függ
s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
tömör csönd s véletlen halál.

Micsoda egymásrautaltság
leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
ment s kockáztat két életet!

Milyen figyelemben forognak
s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
mindketten aláhullanak!…

Ó, ha így tudnánk összefogni
egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
folytonos zuhanás előtt!

Ó, ha közös dolgok tevői,
így tartanánk egymást,
ilyen végzetes bizalommal egymás
fogában s idegeiben!

Ezrekbe fogódzók, ha hittel
mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
egész létemmel van közöm!…

Forog, forog a nő a férfi
foga közt – tompul a zene,
csak dob kopog. – Valami gyors vég,
bármi föloldás kellene!

No most!... Földet ér a mutatvány.
Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
szobrában állnak idelent.

Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.

(Weöres S. Egysoros vers)

Keresztury Dezsõ

Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak

kik nélküled indúlnak utnak.

A kezemet nézem: leszárad;

szivem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;

szökni akartam, nem engedtél,

csend volt szivemben és a csendben

szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!

Magam maradtam, eltévedtem.

Légy bátorságom, bizodalmam;

ó, légy úrrá megint Te rajtam!

József Attila:


Milyen jó lenne nem ütni vissza


Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.