Advent

Bella István:

ÉRDI BETLEHEM

Nagy csönd van, a csend is elült.
Anyaméh, mély barlang a föld,
- perc percre - fényév cseppkövek
növesztik földig fényüket.

Hold sárga szalmát terít,
puha boglya, melenkedik
Mária, mellén tátika
kalingyál, virág-fia.

Körmét házacskák. tehenek
fújják Füstnyelvük meleg.
Jégcsontú, vén kút, letérdepelve
hajol fölébe, hogy lehelje.

Patás, de azért illedelmet
tudó szélfarkával legyezget.
De boldog, és így meg nem állja:
titokban magában iázgat

József ünnepélyes, komoly.
Az állatoknak szónokol
Haján pördór fény, gyalu;
forgácsa, fehér, napszagú..

Három felől rojtos talppal
három mezétlábas talpal:
akác, nyárfa, s valahol
egy szerecsen bodzabokor.

Bodza tenyerén gyöngyöket,
akác nyakláncot, fürtöset,
nyárfa meg madarakat,
nyarat hoz az inge alatt.

„Békesség, Néked, Mária!
Békesség, Néked, Tátika!
Nyarat hoztunk gyöngyöt,virágot,
takard be kezeddel a világot!”