Tóth Bálint: Egy kisfiú születésére

A lucfenyőn rigó fütyült
a hegyen pásztorcsillag ült,
s három nagyfülű csöpp szamár
hátán jött a háromkirály.
A villamos szépen megállt,
a rendőr hármat szalutált,
néztük a furcsa menetet,
a kalauz is nevetett.
A buszról kucsmás, nagysubás
fehérszakállú vén juhász
zökkent le, nyakában a kos,
övében fényes rézfokos,
bojtárja báránykát hozott,
és senki nem csodálkozott:
- Induljunk - mondták -, emberek,
látni a boldog kisdedet.
A küszöbön egy angyal ült.
- Még nem lehet!- szólt, s elrepült.
Fénylett helye, míg visszaszállt,
kaput, ajtót szélesre tárt,
s mentünk, hogy végre lássuk őt,
ki mindőnk örömére jött.
Testén fehérlő pólya volt,
jászol helyett csöpp ágya volt,
lehelte boci meg szamár,
- álltunk, mint ki csodára vár –
s hogy felmutatta Mária,
sírt, akár más emberfia.

Áldott, békés karácsonyt kívánok

minden kedves Olvasónak!

(ha ugyan még maradt itt valaki :)

- e. e. cummings: (FÁCSKA)

fácska,

csendes karácsonyfácska,

oly kicsi vagy,

olyan, mint egy virágszál

a zöld erdőben ki talált rád,

s nagyon fájt-e eljönni onnan?

látod megvigasztallak,

mert oly jóillatú vagy

megcsókolom hűs kérgedet,

s átölellek szorosan és vigyázva,

mint az anyád,

csak ne félj

íme a díszek

mik egész éven át sötét dobozban alszanak,

s álmodják, hogy kiveszik őket, s szabad csillogniuk,

a gömbök, a piros és arany papírláncok, az angyalhaj szálai

emeld föl karocskáidat,

s mindezt neked adom, hogy viseld,

minden ujjadra jut egy gyűrű,

egy porcikád se lesz sötét vagy szomorú

ha majd tetőtől-talpig felöltöztél,

az ablakba állsz, hogy mindenki lásson,

s mennyire megcsodálnak!

ó, de te nagyon büszke leszel

és húgocskámmal kézen fogjuk egymást,

és fölnézve gyönyörű fánkra,

táncolunk és énekelünk

"Pásztorok, pásztorok'' -

fordította: Kálnoky László

József Attila

KARÁCSONY

Legalább húsz fok hideg van,

szelek és emberek énekelnek,

a lombok meghaltak,

de született egy ember,

meleg magvető hitünkről

komolyan gondolkodnak a földek,

az uccák biztos szerelemmel

siető szíveket vezetnek,

csak a szomorú szeretet latolgatja,

hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,

fa nélkül is befűl az emberektől

de hová teszik majd a muskátlikat?

Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég

s az újszülött rügyező ágakkal

lángot rak a fázó homlokok mögé.

SÍK SÁNDOR:

Karácsonyi álom


Magyar karácsony fekete-fakója
És minden, ami mostani, múljon,
Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,
Csillagos álom pelyhes takarója.
Álom, álom karácsonyi álom! –

Álom, álom… Betlehemben
Kicsike Jézus megszületett.
Szép Szűz Mária, egek ékessége,
Mi bűnös lelkünk egy édessége
Csókkal hajol a jászolka tövébe,
Kicsi Jézuskára rájanevet.
Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,
Ügyefogyott népre, ránk mosolyog
Csilló levegő-égben, boldog fényességben
Nekünk dalolnak angyali karok.

„Dicsőség, dicsőség mennyben az Istennek,
Békesség, békesség földön az embernek!”

Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus,
Panaszkodjunk-e teneked?
Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,
Hiszen te jól tudsz mindeneket!
S te, fényes szép angyalsereg,
A békességet is ismered!
A békesség – te jól tudod, – meleg cipő:
És édesanyja a bánsági búza.
A békesség a nagy hegyek nyugalma:
És homlokukat a Tátra koszorúzza.

A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,
Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:
De máshol még nem látják szegény magyar szemek,
Csak Pozsony ős Dunáján és Szent Anna taván,
A békesség a kassai harangszó,
S a székely falukon a pásztorok miséje
Kétszerte szent!… Dicsőség a magasban…
Kicsi Jézus, Tedd, hogy legyen békesség idelent!

Dicsőség, dicsőség a magasságoknak,
Békesség a földön, békesség, békesség
Szegény magyaroknak.

Wass Albert:

Karácsonyi versek II.

II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égből
Isten szekerén a mese!

Karácsony készűl, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek ujra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belőle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplőben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen,
mélyen ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyűlölettől fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égből lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyujt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel…!

Tagadjátok…? Restellitek…?
Elfordulnak fejeitek…?
Megvakultak szemeitek…?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek…?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek…?

Akkor bizony rútak vagytok,
szégenyek és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellől, nyomtalan.

Szabolcska Mihály:

KARÁCSONY

Egy nap meg egy este

Minden esztendőben:

Szeretném, ha király

Lehetne belőlem!

Ha nem is, ha nem is

Valami sokáig:

Karácsony estétől

Karácsony napjáig.

Karácsony estéjén,

Hogyha csillag támad:

Kinyitnám aranyos

Gyöngyös palotámat.

Minden elhagyottat

Oda gyűjtögetnék,

Sápadozó árvát

Szárnyam alá vennék.

Ha koldus, ha bűnös:

Nagy birodalmamba'

Szerető szó nélkül

Senki sem maradna.

Könnyet ahol látnék:

El azt sem kerülném,

Szép selyem kendőmmel

Szépen letörülném!

... Karácsony estéjén

Minden esztendőben,

Szeretném, ha király

Lehetne belőlem!

Johannes Tauler: Adventi ének


Terhétől roskadozva
egy hajó közeleg,
az örök Igét hozza,
az Isten-gyermeket.

A kis hajó közelget
a csendes áron át,
nagy kincset hoz, a mennynek

királyné-asszonyát.

Mária, ritka rózsa,
minden örömnek ág,
légy bűnünk tisztítója,
időtlen szép virág.

A hajó terhe drága;
halkan siklik tova.
Szeretet vitorlája,
Szentlélek árboca.

Vas István:

Folytassuk!

Folytassuk csak azért is
Találunk még vigaszra
Hány szeretet szikrázik
Hány hű gyertyácska hamvad
A tűlevelű ágak
Között karácsonyolva
Hány gyertya csillagszóró
Utolsó lobbanását
Figyeljük évek óta
Mind fénylik a szemedben
Mert holtak közt az élőt
Hiábavaló keresni
A szeretet az út és
Az élet az igazság

Szállást keres a Szent Család,
de senki sincs, ki helyet ád,
nincsen, aki befogadja Őt,
ki égnek s földnek ura.

Az idő is későre jár,
a madár is fészkére száll.
Csak a Szent Szűz jár hiába
Betlehemnek városába’.

Legalább ti, jó emberek,
fogadjátok e kisdedet!
Házatokba boldogság száll,
Ha betér az égi Király.

Ne sírj tovább, Szűz Mária,
ne menjetek ma máshova!
Szállásunkat mi megosztjuk,
a kis Jézust befogadjuk.

Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, hűséges a te lombod!

Te zöld vagy nemcsak nyáron át,

de télen is, ha hó leszállt.

Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, hűséges a te lombod.

Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, nagyon tetszel te nékem.

Karácsonytájt oly érdemes

fa egy sincs, oly örvendetes.

Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, nagyon tetszel te nékem.

Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, ruhádtól hadd tanuljak!

Reményed és hűséged ád

erőt minden időkön át.

Ó, szép fenyő, ó, jó fenyő, ruhádtól hadd tanuljak!

Csanádi Imre:

Első hó köszöntő

Hó, hó, friss hó,

angyalváró,

gyöngyen hulló

gyöngyvirág-hó, -

csupasz bokrok

csipkézője,

fák fodros

fejkötője,

kerítések

keszkenője,

hegyek-völgyek

ünneplője.

Bódás János:

A karácsonyi Jézushoz

Jézus, te is születtél,
Milyen fiú lehettél?
Verekedni szerettél?
Hát mosdani?... Vagy jobb voltál
minden földi gyereknél?

Hát zöld egrest ettél-e
egészséged vesztére?
Fáról sokszor estél-e?
Kék foltokkal rakva hányszor
értél haza estére?

Panasz is volt néha rád?
Ne szomorítson vád:
ha elszakadt a ruhád,
vagy valamit összetörtél,
kiporolt-e jó anyád?

Ó, te égi, tiszta fény,
követni mernélek én,
szakadékok peremén,
ha tudnám: te is így kezdted,
gyermekként, akárcsak én.

Dsida Jenő:

KRISZTUS

Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszemûnek, ilyen jóllakottan
derûsnek, ilyen kitelt arcúnak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerû
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrõ aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltõl-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedbõl sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei -

És a hegyen még egyszer visszanéztél

És megálltál és magasra emelted

Malasztos dús kezed.

És szólottál: Útravalónak

Szeges ostornak, örök ösztökének

Áldást hagyok neked:

Bélyeget írok nyugtalan szemedre,

Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,

Amíg a látás hozzámig nem ér.

És törvényt írok szomjazó fülednek

Hogy semmi hanggal meg ne békélj,

Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.

Futó lábadnak rendelést vetek,

Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,

Föld ezer útján nappal-éjjel

Pihenhetetlen szenvedéllyel,

Míg el nem ér hozzám megint.

És két kezedre jelet égetek,

Hogy olthatatlan fájva fájjon

És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,

Míg engemet ki nem tapint.

És szíveden élő parazsat gyújtok

Gyötrő és győzelmes jelül:

Legyen a lelked minden kinccsel terhes,

De tenmagadra addig rá ne lelhess,

Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,

És tengerembe vissza nem merül.

(Sík Sándor: Áldás)

Károlyi Amy:

Védőszent

Egy szent, egy szent kőlábakon,
és kőkezében kő-vödör.
Egy őszi napon azon kapom,
kőseprűvel követ söpör.

Egy Nepomuk, egy Flórián
idő morzsálta mosolya,
ki éjjel-nappal őrködik,
házunkból nem megy el soha.

És hó-özönből szabadít,
Ha állunkig is a fehér,
Kiás a hóból biztosan
Egy hó-kesztyű, egy kőtenyér.

Reményik Sándor:

József, az ács, Istennel beszél

Magasságos,
Te tudod: nehéz ez az apaság,
Amit az én szegény vállamra tettél.
Apja volnék, - és mégsem az vagyok.
Ez a gyermek... ha a szemébe tekintek,
Benne ragyognak a nap, a hold, a csillagok.
Anyja szemei s a Te szemeid,
Istenem, a Te szemeid azok.
Gyönyörűséges és szörnyű szemek,
Oly ismerősek, s oly idegenek...
Ez az ács-műhely... ezek a forgácsok...
Mit tehettem érte?... mit tehetek?
Én tanítottam fogni a szerszámot,
Mégis rá fogják majd a kalapácsot.
Úgy félek: mi lesz?
Most is ki tudja, merre kóborog,
Tekintetétől tüzet fog a műhely,
Tüzet a világ, s egyszer ellobog.
Ó, jó volt, míg parányi rózsaujja
Borzolta a szakállamat.
Ezüst nyomot hagyott már akkor is,
Komoly nyomot parányi rózsaujja.
S most olyan más az útja...
Vezetném és Ő vezet engemet.
Csak azt tudom, a Te utadon jár,
Magasságos,
De ki tudja a Te ösvényedet?
Te vagy az atyja, - én senki vagyok,
Az Evangéliumban hallgatok,
S hallgat rólam az Evangélium.

Nagy Miklós:

MÁRIA-HIMNUSZ
SZENT BERNÁT AJKÁVAL

Éva tövis volt, Mária Te rózsa
Sorsunk árva ágán
Fehéren, pirosan mosolyogsz le róla.
Hófehér csoda volt drága szüzességed,
És az angyalszóra
Titokzatos tûzpír borított el Téged.
Liliomtestedbõl rózsa piros lángja
Csapott ki Szívednek,
Ó, örök Szeretet, legkedvesebb Lánya!
Csatakos utakon hófehér a lépted,
De kígyót taposva
Homlokod haragos drága pírban égett.
Rólad hófehér fény száll az angyalokra,
S gyógyító meleg pír
Bünösre, betegre, szegényre hajolva.
Ha fehér nem volnál, kék az ég sem lenne,
Ha piros nem volnál,
Csillagos nem lenne az ég végtelenje.
Éva bús tövis volt, Mária Te rózsa.
Temiattad néz ránk
Õsi mosolyával sorsunk Alkotója.

Az Élet egyetlen esély - vedd komolyan,

Az Élet szépség - csodáld meg,

Az Élet boldogság - ízleld meg,

Az Élet álom - tedd valósággá,

Az Élet kihívás - fogadd el,

Az Élet kötelesség - teljesítsd,

Az Élet játék - játszd,

Az Élet érték - vigyázz rá,

Az Élet vagyon - használd fel,

Az Élet szeretet - add át magad,

Az Élet titok - fejtsd meg,

Az Élet ígéret - teljesítsd,

Az Élet szomorúság - győzd le,

Az Élet dal - énekeld,

Az Élet küzdelem - harcold meg,

Az Élet kaland - vállald,

Az Élet jutalom - érdemeld ki,

Az Élet élet - éljed!

/Kalkuttai Teréz Anya: Az Élet himnusza/

Babits Mihály: Az elbocsátott vad

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt gőgömben renyhülök.

Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok szabad.

Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
ujból elveszni engedett.

Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással bogáncs-szivem.

Nem hiszek az Elrendelésben,
mert szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy vad bozót között a vad.
«Vezessen Hozzád a szabadság!»
így kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki Istent megtalálta már.

Kozma László:

A Mikulás mosolya

Hogyha baj ér, bánat, szégyen,

Bízzál Myra püspökében.

Elhozza csillagos éjen

Ajándékát észrevétlen.

Cipődet ablakba tedd ki,

Kincseit szívedbe rejti,

Ahogy tette sokszor régen.

Megjön sűrű hóesésben.

Arcát senki meg ne lássa,

Rejti fehér nagy szakálla.

Találkozhatsz véle bárhol,

Megismered mosolyáról.

Kitől jót és szépet várhatsz,

Bizony Ő: a Mikulás az.

Csengettyűje szól a szánnak:

Itt volt, de már messze vágtat.

Hiszen gondja van, temérdek:

Kincsét osztja a reménynek.

Aranyszarvas, hogy repítse,

Megérkezzen minden szívbe.

Hogyha jól és szépen várod,

Magadban is megtalálod.

Nemcsak várni, hogy mit kapnál:

Az a legtöbb, ha te adtál.

A szívedben, hogyha érzed,

Készítsél valami szépet.

Rajzolj erdőt, végy festéket,

Ajkadon fakadjon ének.

Tanulj nótát, csoda-verset,

Dalait a szeretetnek.

Akit egész évben várnak,

Segítsél a Mikulásnak.

Ahol baj van, gond és bánat,

Oszd kincsét a kacagásnak.

Hogy minden arc felderüljön,

Sötét ágra harmat gyűljön,

Ezüst nyoma csengő szánnak:

Mosolya a Mikulásnak.

Vörösmarty Mihály:


A szegény asszony könyve



Egy szegény nő, Isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
Még midőn jó férje megholt;
De ruhája mégis gyászol:
Szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga.
S az ebédnél nincs vendége,
Csak a múlt idők emléke.
Aki maga néz a tálba,
Azt az étel nem táplálja:
Több annak a gondolatja,
Mint amennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre
A sok jó és bal időre.
S félig étel, félig bánat:
Mindkettőbe belefárad.


Hejh, nem így volt hajdanában,
Míg nem járt özvegyruhában:
Tele kamra, tele pince
S mindig kézben a kilincse,
És szegénynek és boldognak
Udvar és ház nyitva voltak.
Vendéget nem kelle kérni:
Önként szoktak ők betérni,
Víz' dicsérni, bor' fecsélni,
És a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit Isten küldött,
Ide gyakran beköszöntött,
És azon mit innen elvitt,
Lelkében nem tört meg a hit:
Nem hideg pénz, hideg arcok,
Eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
Bár nagy ritkán, nem jött vendég,
Akkor sem lön üres a ház,
Bőven volt az istenáldás:
Jobbra, balra a sok gyermek
Játszottak és verekedtek,
S gondjaiért az anyának
Sok bajt, örömet adának.


Hajh azóta csak bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugotnak,
S a szegény nő elhagyatva
Úgy maradt, mint a szedett fa.


Az idő jár, s ő csak megvan,
Hol reményben, hol bánatban,
Szűken teng kis vagyonábul,
És ha néha sorsa fordul,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut:
Jobb időkből rossz szokása,
Hogy a könnyeket ne lássa,
Megfelezni kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.


Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét hívják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egypár ernyedt szál tart össze,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
Az öreg jó Sára lép be:
"Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár."
"Hát mi jót hoz, Sára néni?"
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higgye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen Isten Igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az Isten nevében."


"Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több,
csak ez az egy,
De ha már úgy megkivánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével."
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.


Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, reggel,
S ha van Isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.

Prohászka Ottokár: Kő az úton

Gondolod, kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike
De nem azért, hogy visszatartson téged
S lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ, aztán kezdj el
Beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked az Istennel találkozott,
Utadba minden kő áldást hozott.

Puszta Sándor:

F O H Á S Z


pitymall mielőtt pirkad

gondolhassak valami szépet

mielőtt lemegy a nap

tehessek valami jót

Kerekes Károly O. Cist.


Szeresd a csendet!

Szeresd a csendet,
a szűzi csendben Istennel találkozol,
s kigyullad benned
egy tiszta láng, mely fájó szívedig hatol.

Imádkozz akkor,
s meglátod, kinyílik, ami addig zárva volt,
mint alkonyatkor
szép estikénk, mely napközben már haldokolt.

Imádkozz csendben,
s a béke, melyről lelked vágyva álmodik,
egy harmatcseppben
szívedre hull és életed megváltozik.

Oly szép az élet!
Az éjszakáimért is áldott légy, Uram,
nemcsak napfényed,
a sötéted is hozzád vezető utam.

Indít a lelked,
hogy elmondjam, szívem ma mit dalol:
Szeresd a csendet...
Istennel s önmagaddal is csak így találkozol.

Váci Mihály: Eső a homokra
(részlet)


"... élni: - szeretni, hinni a világot;

tenni valamit, mivel besugárzod;

melegítni: - telet a gyertya lángja;

szelidítni: - aszályt a szik virága;

rázni a világot: - szellő az erdőt;

kérlelve bíztatni: - karsztot a felhők;

lázadni: - úgy, hogy magadat naponta

feláldozod, ha mégoly kis dologra;

ellenszegülni: másképp nem?- parányi

toporzékoló ügy nyergébe szállni,

osztani magad: - hogy így sokasodjál;

kicsikhez hajolni:- hogy magasodjál;

hallgatni őket, hogy tudd a világot;

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni - eső a homokra -

sivatagnyi reménytelen dologra

s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb:

- kutakká gyűjt a mély: - soká isznak belőled!"

Hullassatok, egek,
csillogó harmatot!
Jöjj el, ó Jézusom,
búban elhervadok!

Nyílj meg, alvó mező,
teremd meg üdvömet!
Jöjj el, ó Jézusom,
üdvözíts engemet!

Mézzel csorduljatok,
álmodó hegyfalak!
Jöjj el, ó Jézusom,
szóra nyisd ajkadat!

Holdasszemű leány,
hozd el őt, Mária!
Jöjj el, ó Jézusom,
Betlehem csillaga!

(Szedő Dénes OFM)

Egy elválasztó bejegyzés a két év közé

Karácsonyi bölcsődal


Szűz Mária várja, várja
Aludjon el Jézuskája
Átöleli szűz karjával
Melengeti szép arcával.

Aludj, aludj én szentségem,
Csillag jön a széles égen
Fényes útját bölcsek járják,
Áldásodat várva várják.

Aludj, aludj boldogságom.
Harmat csillog minden ágon.
Pici tested gyönge, mégis
Tied lesz a föld is, ég is.


Áldott Karácsonyt kívánok minden kedves Olvasónak!

Babits Mihály: Karácsonyi ének

Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.

Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-űr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?

Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...

Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük hogy "megszületett"!

Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.

Bella István:

ÉRDI BETLEHEM

Nagy csönd van, a csend is elült.
Anyaméh, mély barlang a föld,
- perc percre - fényév cseppkövek
növesztik földig fényüket.

Hold sárga szalmát terít,
puha boglya, melenkedik
Mária, mellén tátika
kalingyál, virág-fia.

Körmét házacskák. tehenek
fújják Füstnyelvük meleg.
Jégcsontú, vén kút, letérdepelve
hajol fölébe, hogy lehelje.

Patás, de azért illedelmet
tudó szélfarkával legyezget.
De boldog, és így meg nem állja:
titokban magában iázgat

József ünnepélyes, komoly.
Az állatoknak szónokol
Haján pördór fény, gyalu;
forgácsa, fehér, napszagú..

Három felől rojtos talppal
három mezétlábas talpal:
akác, nyárfa, s valahol
egy szerecsen bodzabokor.

Bodza tenyerén gyöngyöket,
akác nyakláncot, fürtöset,
nyárfa meg madarakat,
nyarat hoz az inge alatt.

„Békesség, Néked, Mária!
Békesség, Néked, Tátika!
Nyarat hoztunk gyöngyöt,virágot,
takard be kezeddel a világot!”

Szilágyi Domokos: Karácsony


A puha hóban, csillagokban,
Az ünnepi foszlós kalácson,
Láthatatlanul ott a jel,
Hogy itt van újra a KARÁCSONY.


Mint szomjazónak a pohár víz,
Úgy kell mindig e kis melegség,
Hisz arra született az ember,
Hogy szeressen és szeressék.


S hogy ne a hóban, csillagokban,
Ne ünnepi foszlós kalácson,
Ne díszített fákon, hanem
A szívekben legyen KARÁCSONY

Csukás István:

A karácsonyfát meghoztuk

Fehér havon fut a szán,
fut a szán,
ez ám a jó igazán,
igazán!
A szánkómra felülök,
felülök,
hegyen-völgyön repülök,
repülök.

A szánkómra egy nyúl ül,
egy nyúl ül,
hogy ne legyek egyedül,
egyedül.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

A nyúl mögé róka ül,
róka ül,
hogy ne legyünk egyedül,
egyedül.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

Róka mögé egy medve,
egy medve,
kapaszkodik nevetve,
nevetve.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

Medve mögé hóember,
hóember
kapaszkodik örömmel,
körömmel.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

Mögé csücsül egy fenyő,
egy fenyő,
a szánkómnak szárnya nő,
szárnya nő.
Repülj szánkó a havon,
a havon,
Ez ám a nagy vigalom,
vigalom!

Hazaérve hahóztunk,
így szóltunk:
a Karácsonyfát meghoztuk,
meghoztuk!
Földíszítjük estére,
estére,
s leülünk a tövébe,
tövébe!

Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő!

Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő!
Beteljesült már az idő,
törd át az ég zárt ajtaját,
vár a világ sóvárgva rád.

Megnyílt az ég harmatozva,
Megváltónkat, hogy lehozza.
Ég felhői nyíljatok szét,
hozva Jákob fejedelmét!

Föld virulj ki völgyön-halmon!
Viruló zöld hadd fakadjon!
Nyílj ki földnek szép virága,
Dávid házának királya!

Ó, fényes nap, ó, szép csillag!
Téged vágyunk mi látni csak!
Kelj fel napunk, fényességed
űzze el a sötétséget!

(népének)

Ágh István:

A téli csillag meséje


Ághegyen csöppnyi csillag ül
Ma egész nap fagyott
Meg-megrebben, kapaszkodik
És fázósan ragyog.

El kellett volna mennem
Akár a madarak
De egy csillagnak erre
Gondolni sem szabad

Meg-megrebben, kapaszkodik
Ma egész nap fagyott
Ül a törékeny ághegyen
És még szebben ragyog

Sík Sándor: Légy csendességben!

Légy csendességben: Isten hogyha hív,

Halkan szólít, mint pásztorhangu síp.

Kelj fel, és indulj engedelmesen,

Kutyuska-vígan, bárány-csendesen.

Ha futni verne vesszős szenvedély,

Ne gondolj vele: menj és mendegélj.

Ha futva hágy el bárki, meg se nézd:

Csak el ne vétsed a csilingelést.

Ne nézz se jobbfelé, se balfelé:

Csak az egyenes út az Istené.

Hátad mögött ha mennydörög, se bánd,

Te csak sürögj a hívó síp iránt.

Ha éjbe vész is előtted az út,

Megsimogasd a síró kisfiút,

Ha sívó örvény örvénynek kiált,

Te kikerüld a szepegő csigát.

A hangos ember érőt nem teremt;

Az erőszaknál erősebb a csend.

Ha szeges-öv, ha véres máglyaláng:

Te mosolyogj, és mondd, hogy Miatyánk.

S ha tán a hang a véres Hegyre vitt,

Hol elveszik a világ bűneit,

Szelíden lépj a szegezők elé:

A nyírő béres is a Pásztoré.

NAGY GÁSPÁR

Se út... se félelem...

Adventi ének Rónay Lászlónak

Makacs szívünk

csak a reménynek

adja meg magát

bár tudván tudja

mily kockázatos ma

megint elindulni

Betlehem iránt.

Az úton végig katonák

tankoszlop aknazár...

és mennyi rágalom

szitok meg orv-halál

leselkedik most miránk

de ott az a csillag

riadt szívünkbe lát.

Mert ő is elindult egyszer

majd egy intésre megállt

a Hely fölött ragyogni

aztán már nincs tovább

se út... se félelem...

csak a szentséges éj ölén

dicsérni a végtelen csodát.

József Attila

Téli éjszaka
(részlet)


Légy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyû hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

Advent 3. vasárnapja

Gaudete - az örvendezés vasárnapja

Áprily Lajos:

Imádkozom: legyek vidám


Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senkisem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.

Mécs László: A gyermek játszani akart

A vonat futott. A kupé-dobozok

szűkek voltak. A gyermek unatkozott.

Tavaszi csermely-életnek szűk volt a part.

A csermely áradt. A gyermek játszani akart.

A gyermek szeme tükröt keresett:

anyjára mosolygott és várt egy keveset,

az anya arc nem tükrözte vissza,

szomorú volt. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a bankárra mosolygott és várt egy keveset,

a bankár arca nem tükrözte vissza,

börzét böngészett. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

egymást tükrözték a szerelmesek,

a gyermek rájuk mosolygott. Nem tükrözték vissza,

vágy fátyolozta. A tükör nem volt tiszta.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a kalauz orcái veresek,

a gyermek rámosolygott, szürke szolga volt,

nem tükrözhette vissza. Dolga volt.

A gyermek szeme tükröt keresett:

a gyermek rám mosolygott, s arcát, a kedveset

tükröztem, mint kék tó a teli holdat

s ringattam. Valahol angyalok daloltak.

Ó, én ráérek. Nincs semmi dolgom itt a Pénzzel.

Nincs semmi dolgom a szerelmi mézzel,

sem kenyérrel. Ha megharcoltam a bűnnel a harcom;

a tükör tiszta, tiszta gyermek-arcom.

Én tükre vagyok minden mosolyoknak,

én azért élek, hogy visszamosolyogjak

virágra, lepkére, bokorra, rengetegre,

farkasra, bárányra, szivárványra, fergetegre,

fényre, holdra, csillagokra, szegényekre, gazdagokra,

szenvedésre, vidámságra, jó napokra, rossz napokra,

rózsafára, keresztfára, visszamosolyogjak mindenre,

visszamosolyogjak az Istenre.

Pákolitz István: Gyökér


Szeretet
Szeretet
Zúzmara csipkézte
leveled

Szeretet
Szeretet
Jégeső cifrázta
friss virágkelyhedet

Szeretet
Szeretet
Félérett gyümölcsöd
letépték
a felnőtt-gyerekek

Szeretet
Szeretet
Talán még megmaradt
sértetlen megmaradt
szívünkből kihajtó
újra is
azért is kihajtó
elpusztíthatatlan
gyökered
Szeretet
Szeretet

Horváth István:

TORNYOT RAKTAM...

Künn a jégfogú tél-sárkány havat prüszkölt, zúzmarát szórt.

Bömbölve járt a bükkerdőn; a házak közt vadul táncolt.

Benn duruzsolt a kemence. Halk beszéd közt orsó pergett.

Apó a pucikpadon ült, száraz törökbúzát fejtett. Mintha-mintha most is látnám széles vállát, kurta nyakát,

nagy, bozontos szemöldökét, éles szemét, kemény arcát.

Lelke, miként az őserdő, melyben nem járt ember lába,

csodálatos ősvilág volt, babonák, mesék világa.

A mező volt iskolája. A természet a mestere.

Könyve a nagy csillagos ég, aranyos betűkkel tele.

Ott ültem a lábainál, mesét mondott, azt hallgattam.

Egy-egy csuszát felém dobott, amiből én tornyot raktam.

Nőtt a torony a csuszákból, keresztbe tett boronásan,

és ahogy nőtt, büszkeségem kezdett nem férni a házban.

Már a mesét sem hallgattam, építettem kábult lázban.

- Már a ház volt a toronyban és nem a torony a házban.

Apó figyelt. Munkám közben nézte, hogy rakom a tornyot,

majd egy csuszát hozzám dobott, és a tornyom összeomlott.

Csuszatornyom omladékán rettenetes dühös lettem.

Meg akartam ölni apót, de csak lassan sírni kezdtem.

Büszkeségem ott hevert a csuszák alatt összetörve.

Megdermedten vártam, hogy most: bár a világ összedőlne!

Nagyapám az ölébe vett, megcsókolta homlokomat.

"Hadd el, ne sírj, kisunokám, ne bánd a csuszatornyodat.

Telhetetlen vágyaidból építsz te még nagyobbat is,

és a sors egy legyintéssel így ledönti azokat is.

Mint Apóé: építéssel telik el az egész élet,

de hogy tornyod betetőzd, azt te soha el nem éred.

Nem, mert bár az égig érjen: vágyaink még feljebb hágnak,

s tetőtlen tornyokból hullunk ölébe a zord halálnak.

Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni.

Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!"

- A tűzön egy nyers faág sírt. Az eszterhán jégcsap lógott.

Apó mesélt, én hallgattam, s újra felraktam a tornyot.

Szeretnék

Csak egy parányi méccsé lenni,
mely bevilágít egy szobát –

csak egy szál deszka-hiddá lenni,
mely szakadékot ível át -

csak egy kanálka mézzé lenni,
legyen az élet édesebb –

csak egy segítő kézzé lenni,
mely teszi azt, amit tehet –

(Szent-Gály Kata)

Áprily Lajos

Téli reggel

Ködben ember haladt.
Páncélos hó harsant a súly alatt.

Szakadt a fátyol: hegytetőre ért.
Nap villogtatta bükkcserjén a dért.
Gallyak hóbarlangjába cinke szállt,
fény szédítette s egy napos titok,
s dermedt rügy-csipkerózsikák között
dalolt:
- Nyitni fog - nyitni fog - nyitni fog!...

Feje felett
azúr-kék szajkó-toll csillant a fán
s hókristályos lett kalap és kabát:
a rikoltozva rebbenő madár
leverte rá a cifra bükk havát.

S amerre járt:
hegyek ontották rá a napsugárt
s hó-szikra kápráztatta - milliárd!...

Köd várta lent.
A ködbe visszament
s házába tért derült aszkétaként.

Két szemben a csodálkozás kigyúlt:
- Sötét ember, honnan hozol ma fényt?

Váci Mihály:

Ave Maria


Csak gondolok Reád! – agyam fagyos tekervényei
mint neoncsövek, felderengnek
reszketeg piros fényével szelíden izzó
betlehemi nevednek.
Csak álmodom Rólad, ahogy a befagyott tavak
álmodhatnak az égről,
S derengsz Te bennem, mint az égmerengés
a jégalatti mélyből.

Neved forró áhítata lehervadna itt e lucskos
hideg közönyben,
mint halk imák a sárba csuklanak
a tipró körmenetben.
Ki érezné meg itt
azt a bölcső-meleg mennyet,
melynek enyhe üde neved imádkozva
engemet elmelenget.
Ki értené meg itt e hótól fuldokló,
elkékült arcú télben
neved tavaszi szeleit, melyek májust
tartanak bennem ébren.
Hogyan is hangzana e fagyvijjogásban
ez a pacsirta-sírás?
recsegő jégmezők fölött hogy suhoghatna
neved – e virágnyílás?

Mária! - jászlak meleg aljára vetett
kisded-kori ágyak!
Jézusi gyermekkor, mikor még hittem, hogy reám,
mint messiásra - várnak!
Mária! – esték gyapjas nyája tolong
a térdeimnél,
aranyat, tömjént kínál az éj, s bánata
arcomon könnyű tömjén.
Mária! – ez a szó felkelti bennem a sírást:
- nem e tájon születtem!
Ó, üljél szelíd öszvér hátára, - menekülj,
ó, vigyél innen engem!
Mária! - valami betlehemi szelídségű emlék
az én örök sírásom!
Egy csillag sajog bennem pirosan, s suhog
fényszárnyú örök karácsony!
Mária! – énbennem keserű pásztorok indulnak
e szóra s otthagyják a nyájat,

torkomon örökös a meghatódottság, mellyel
kalaplevéve csodát várnak.
Mária! - zokogó ária, templomi dallam,
Ave Mária, zsoltár,
Énekek Éneke! - halk kórus, botló gyermekkoromban
már bennem dudoltál.

Mária! – dallam, ki tudja, honnan száll
s honnan kél, milyen húrról!
Csak én tudom, hogy miről énekel, milyen
szemet homályosító búról.

Mária! - verdesnek arcom körül
a hangok, mint a lepkék,
s ha hallgatok, akkor is szárnyuk
hímpora lep még.

Ha hallgatok is, én örökké neved
susogó rozstáblájában alszom,
ha alszom is – neved búzavirágzása
szenteli arannyal arcom.

Csorba Győző:

ÜNNEP ELŐTT

Csak lassan múljék sok időm legyen

fölkészülni: maga a készülődés

az is jó s készen lenni jó ugyancsak

Évente több a vendég messziről

s közelről egyaránt illik tanulnom

hogy valóban tisztességgel fogadjam

a társaságot

Nem csekély dolog
hogy gyerekcsapatoktól vénekig

annyian érkeznek nem is tudom

élők-e még mind mert mind élni látszik

s mind jókedvű és jóakaratúaz ünnep örömétől csillogó

Csak lassan múljék hisz jobb is talán

a várás mint a beteljesülés

Advent… Ó mennyi holmimat kinőttem

s ledobtam – ezt még nem sőt még nem is

kényelmetlen… Érzelgősség? öregkor?

Fehér a kert áldom fehér a város

áldom s elindulok titokzatos

ösvényeken (kint? bent? milyen irányban?)

jutok melegbe fenyőszagba gyertya-

fénybe s remélt ajándékokhoz is

Fehér a kert a város is fehér

s elindulnak szintén felém seregben

lábak és tárgyak advent nem tudok

semmit de mindent könnyen elhiszek:

kell a meglepetés kell kell az ünnep

Heltay Jenő: December

Nem pesti hónap: budai hónap,

Kisvárosi, falusi hónap,

Nem jazzal, rádióval hangos

Vásáros, mai hónap:

Százévelőtti, régimódi, biedermeierhónap,

Gyermekéveink hónapja,

A szülei ház hónapja és a nagy téli szünidőé,

A Megfagyott Gyermek hónapja

És Andersen kis gyufaárus lányáé,

A fehérszakállú Mikulásé

És a küsded Jézusé,

Jóság és szeretet hónapja,

A megfogyatkozott jóságé és a megcsappant szereteté.

Mert kihűlt a remény kemencéje a Földön,

Nincs, aki újra befűtse.

Didereg az Ember,

Haldoklik a világ.

Ez a melegségre szomjas jégvilág,

Mely időtlen idők óta koldusan nyeli

Az áldott Nap maradék-tüzét,

A türelmes föld gyérülő szenét

És a jóság és szeretet isteni kenyerének morzsáit.

Hová lett az az isteni kenyér,

Mely azért volt, hogy mindenkinek

Jusson belőle egy karéj?

Alig maradt belőle egy decemberre való

Egy napra való

Egy estre való,

Egy karácsonyestre való!

Talán imádkozni kellene!

Vagy visszanézve arra, mi mögöttünk van,

Megfogni egymás kezét,

Összebújni, egymást megölelni

És utolsó szikrájából annak, mi bennünk emberi,

Új tüzet rakni új jövőhöz

És friss kenyérsütéshez.

Fekete István:

MIKLÓS - REGGEL


Miklós-reggel lágyan, csendben
fehér pihék raja árad,
Miklós-reggel szép fehérbe
felöltözteti a fákat.

Miklós-reggel, hogy kinéztem
a havas, szép virradatba,
cipőcskétek is ott állott,
minden jóval megrakodva.

Miklós-reggel égi pelyhek
boldog álomrajt szitálnak,
s hívő tisztán, messzezsongón,
lelketek földjére szállnak.

GARAI GÁBOR: Artisták

Élő csipesz, lóg a trapézen
a férfi fejjel lefele,
foga közt kettős tárcsa, mintha
mágneses nyelvet öltene.

A vonzás túlsó pólusán függ
s forog a nő – feszül a száj!
Micsoda csók! – Köztük csupasz tér,
tömör csönd s véletlen halál.

Micsoda egymásrautaltság
leng itt ég alatt, föld felett,
micsoda gyakorlott makacs vágy
ment s kockáztat két életet!

Milyen figyelemben forognak
s mily fegyelemben, tudva: csak
együtt szállnak, ha egyikük vét,
mindketten aláhullanak!…

Ó, ha így tudnánk összefogni
egymásra bízott szeretők,
mintha folyton fönn-szállva, mintha
folytonos zuhanás előtt!

Ó, ha közös dolgok tevői,
így tartanánk egymást,
ilyen végzetes bizalommal egymás
fogában s idegeiben!

Ezrekbe fogódzók, ha hittel
mondanánk, mint ők odafönn
élik, hogy: a másik ügyéhez
egész létemmel van közöm!…

Forog, forog a nő a férfi
foga közt – tompul a zene,
csak dob kopog. – Valami gyors vég,
bármi föloldás kellene!

No most!... Földet ér a mutatvány.
Fönt már a taps függönye leng.
S ők ketten egyetlen groteszk bók
szobrában állnak idelent.

Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.

(Weöres S. Egysoros vers)

Keresztury Dezsõ

Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak

kik nélküled indúlnak utnak.

A kezemet nézem: leszárad;

szivem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;

szökni akartam, nem engedtél,

csend volt szivemben és a csendben

szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!

Magam maradtam, eltévedtem.

Légy bátorságom, bizodalmam;

ó, légy úrrá megint Te rajtam!

József Attila:


Milyen jó lenne nem ütni vissza


Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

Karel Toman:

ADVENT

Járt-kelt Csehországban Isten angyala,
ama hosszú borongós adventi napokban.
Szelek hangversenye kísérte,
vándorolt láthatatlan kórusok énekére,
maguktól nyíltak minden otthonok.
Harmatozzatok, égi magasok.

S a küszöbökről Isten angyala
így szólt: Higgyetek, legyetek türelmesek.
Gyerekarcokat hevített a boldogság láza,
szemeket fényesített a mennyei fény varázsa,
nem szorított apát, anyát a félelem súlya.
Alleluja, alleluja.

És megáldotta Isten angyala
erővel az erőtleneket.
Higgyetek, legyetek bátrak.
Sorsuk, örökéletük kegyelmét elnyerik,
kikben a türelem, hit meg nem szűnik.
A kemény hitűekre
megváltó virradat messzi pírja süt le.

(Ágh István fordítása)

Ez most csak egy elválasztó bejegyzés, mert mégiscsak egy új évet kezdünk.

Puszta Sándor: Betlehemi éj

A hold beszűrt a kunyhórepedésen,

Ezüst halmot hintett szerte szépen.

A glória már fényes messze zengett.

Elaludtak. Szendergett a Gyermek.

Mária édesen, a bölcsőre hajolva,

József, az ács, s fejénél a szalma.

Aludt a csacsi és a hű ökör.

Ez éjjel nem riadt egy kutya se föl.

Bogrács alatt a tűz, csuporban a tej,

A fák, a bokrok, mind. És száz virágkehely.

Aludt a jószág. A tágas gádorok.

A mindig virrasztó csordapásztorok.

Egy kis bari, tán álmán, bégetett.

Sóhaja gyapjak tavába veszett.

Aludt a ház. A csend. A kispatak.

Háztető a nád. S a ház előtti pad.

Aludt a szerszám, a szíj, ostoron a nyél.

Gyalogúton, állva, elaludt a szél.

Gyöngyháztollú szárnnyal mind, a madarak.

Aludt az éj is, egy nagy fa alatt...

A glória már csak szinte zümmögött,

Mint a hold zenéje alvó fű között.

A Hűség virraszt csak

Léptét hallani,

Hogy ébren legyen itt

Mindig valaki...