És a hegyen még egyszer visszanéztél
És megálltál és magasra emelted
Malasztos dús kezed.
És szólottál: Útravalónak
Szeges ostornak, örök ösztökének
Áldást hagyok neked:
Bélyeget írok nyugtalan szemedre,
Hogy bármit nézel, nézvén meg ne állhass,
Amíg a látás hozzámig nem ér.
És törvényt írok szomjazó fülednek
Hogy semmi hanggal meg ne békélj,
Míg ki nem hallod, hogy rólam beszél.
Futó lábadnak rendelést vetek,
Hogy menjen, menjen szerte-széjjel,
Föld ezer útján nappal-éjjel
Pihenhetetlen szenvedéllyel,
Míg el nem ér hozzám megint.
És két kezedre jelet égetek,
Hogy olthatatlan fájva fájjon
És mindig-mindig mélyebb mélyre vájjon,
Míg engemet ki nem tapint.
És szíveden élő parazsat gyújtok
Gyötrő és győzelmes jelül:
Legyen a lelked minden kinccsel terhes,
De tenmagadra addig rá ne lelhess,
Míg énbelőlem nem lesz újra teljes,
És tengerembe vissza nem merül.
(Sík Sándor: Áldás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése